Innen jöttünk. Meddig jutottunk? Hová tartunk?

Azok a romantikus és dicső harmincas évek! Ó, milyen jó is volt akkor salgótarjáninak lenni! Ó, az a pezsgő élet!

 "Alacsony kocsikból áll a vasút, roppant nagyokat sípol és hosszú alagutakon megy keresztül. Hogy az emberek közötti különbség kidomborítassék: van "tiszti-kocsija", "altiszti kocsija", és közönséges kocsija, munkások számára. A tisztviselőket szállító kocsiban a padokat pokrócok takarják, a munkások meztelen fára ülnek. A villamos mentén vén munkásházak hasalnak a járdaszéleken. Emeletesek, de nem sokkal magasabbak, mint egy földszintes ház. Az emeletre deszkalépcsők vezetnek fel, a vaksi kis ablakokra árnyékot vet a tető kiugrója s a kicsi üvegeken át a sötét szobákba kevés fény jut. E padlásszobák nyáron melegek, mint a katlan, télen hidegek, mint a hegytetők. Az emberek zsúfoltan élnek bennük s van úgy hogy tíz-tizenöten laknak egyben-egyben."

 "A kutak között ölnyi mély a sár s a bűz, mint a köd áll meg a házak fölött. A házak nem annyira házak, mint inkább ólak. Deszkából ácsolták őket, oldalukon gyorsan hamvasszürke lesz a meszelés. Az ilyen négy méter hosszú és három méter széles ólban néha együtt van minden, konyha, szoba, kamra egy helyiségben. Az ól előtt egy-két négyzetméternyi területen még kertet is próbál teremteni a sírnivalóan hiábavaló emberi igyekezet."

 "Itt tengődnek sár és deszkák között, mint sírban a halott, rettegnek az esőtől, a téltől, a nyártól, a tűztől, mely még kicsi "vagyonukat" is fenyegeti nyáron e forró faalkotmányban. Esőtől, naptól csaknem annyira szenvednek, mintha fedél nélkül lennének, az eső rájuk csurog, a nyár átforrósítja viskójukat, a tél bejön a deszkák résein, áthatol foltos ruháikon, fagyottá teszi a lábukat és testüket. A bányász korai halála után idejuthat az özvegy és negyvenévi munka után idejuthat az öreg vájár. Fásultan élnek itt és a vének szokása szerint gyakran hívják a halált. Naphosszat motoznak a szobában és sírnak, ha valaki kérdezi őket. Mert nem így kezdték. Itt már alulra jutottak, majdnem legalulra, ahová Salgótarjánban jutni lehet. Penészszín falak között szöszmötölnek otthon. Olykor, ha régi igényeik kísértenek, próbálnak takarítani a földpadlójú és deszkatetejű ólban. Hamar abbahagyják. Nincs sok értelme ennek. Ha erre fúj a szél, naphosszat esőzik rájuk a korom, innen nyargalnak be a városba a betegségek, itt gubbaszt a tüdővész és itt halnak meg a csecsemők a hideg ólakban zöld rongyok között."

 "Ők már úgy munkások, ahogyan a munkást manapság nálunk, sajnos, érteni kell. Rossz munkahelyeken dolgoznak és rossz szobákban térnek aludni, rossz napok után, keserű indulatokkal. Ha Salgótarján nem lenne vidék és erős kapitalista hatalmak korlátlan uralmának székhelye, ízig-vérig harcra kész munkásság lenne ez. Igy csak elkeseredett."

 "Egy-egy modernebb épület csodálkozva áll az áporodott házaknak ebben a birodalmában, s a főtéren nincs kövezés, mert ott nemigen járnak autók, mint a vállalatok igazgatóságai előtt. Csak vasútállomás van ott a Monarchia egykori vasúti épületeinek elszürkült téglaszínében, már akkor elhervasztva az utas esetleges jókedvét, mikor kiszáll a vonatból. A sáros főtér szegélyén világító óra mutatja, hogy mégiscsak városban van, aki arra jár, de a világítás lényegesen gyöngébb, sápadtabb és penészesebb, mint bármelyik vállalat kaszinója előtt. Mindezekre a piszkosszürke és reménytelen, lendület kedv, stílus és mondanivaló nélküli házakra a hegyoldalról egy dekoratív kálvária befejezetlen csonkjai néznek fehéren a zöld fák között, s az ember mindjárt tudja, hogy a város nem ott van, ahol a közepe, a főutcája és a városháza. A városi emberek szétszórtan élnek különböző széleken, különböző igazgatóságok körül és az ipari gyarmat mesterséges villanegyedében az újtelepen. Nem együtt és egymás életének közelében, mint a polgárság."

 " A köztisztviselői kar olyan itt, mint másutt vidéken, rendesen első vagy második elmagyarosodott nemzedék, roppant nagy hazafi, szereti a németes álmagyar nótát, általában azt a világot, melynek kultúralapja német, máza magyar. E réteg, mint mindenütt, itt is kedélyes és nem rossz szervező, képtelen a dolgok mélyére látni, tud megtartani, de alig tud teremteni. Nagyapától kezdve mind idegenek ezen a tájon és kötelességszerűen lokálpatrióták. Tisztelik a diktatúrát, mert azt hiszik, hogy diktatúra esetében segédkönyvelő unokaöccsük Pestre kerül bankigazgatónak a megrendszabályozott tőke kormányzására."

Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság